Vádemelés

Dicséretre méltó, ha azt tesszük, ami tisztességes, nem pedig azt, ami megengedett (Seneca)

VÁDEMELÉS

Este 7 óra körül értünk Budapestre. Mikor az udvari nagy vaskapu döngve becsapódott az autó mögött, éreztem, hogy az elnyomó gépezet agytrösztjében vagyok.

Egyenruhás rendőrök vezettek be az épületbe, ahol elsőként elvették személyes tárgyaimat? az órát, személyi igazolványt, a nálam lévő kevéske pénzt. Majd orvos vizsgált meg, és azt követően bevezettek - életemben először - egy zárkába, ahol rajtam kívül volt még egy fiatalember. Mint később elmondta, aznap délelőtt hozták be disszidálási kísérlet miatt.

A rendszerváltást követően derült ki, hogy ez a személy beépített "tégla" volt.

A következő egy hónap kihallgatással telt el. Volt, hogy naponta kétszer, volt, hogy csak kétnaponta vittek fel a kihallgatást vezető Dejcző Károly r. századoshoz, aki udvarias, de megfáradt ember benyomását keltette bennem. Itt kell megjegyeznem, a történeti hűség kedvéért, hogy sem akkor, sem később semmiféle fizikai kényszernek (kínzás, éheztetés stb.) nem vetettek alá; úgy látszik, ezek a módszerek a 80-as évek elnyomó mechanizmusában jórészt már idejét múlták.

Előterjesztés nyomozás határidejének meghosszabbítására ▼

A vádat levelezéseim, pontosabban levelezéseimnek címzettjei képezték. Bebizonyították, hogy "postai úton megsérült" levelekről van szó, melyeket a "lelkiismeretes postai dolgozók" felnyitottak, és mikor látták, micsoda "veszélyes tartalmú írásokról" van szó, értesítették az államvédelmi hatóságot. 6-7 levél Szabad Európa Rádiónak való elküldését vallottam be (a valóságban kevesebb volt, de annyira erősködtek, hogy gondoltam, teljesen mindegy, négy vagy hét), melyek "tartalmuk szerint alkalmasak voltak arra, hogy a Magyar Népköztársaság alkotmányos rendje, illetve a Magyar Népköztársaság szövetségi és barátsági kapcsolata ellen gyűlöletet keltsenek".

Leveleim másik címzettje Max Kampelman amerikai diplomata volt, aki a madridi Helsinki-utóértekezlet amerikai delegációját vezette. Neki két levelet írtam, a másodikat fogták meg a hatóságok. Ennek a levélnek a teljes szövege alkotta a vádirat magját, melyet - mivel eredetileg angolul írtam - a Belügyminisztérium szakértői fordítottak magyarra.

Ebből két jellegzetes részlet:

"Budapest, 1983. március 11... Most azokról a gyanús jelekről szeretnék írni, melyek arra utalnak, hogy Magyarországon módszeresen semmibe veszik a helsinki egyezményeket, és hogy előkészületek folynak a Szabad Világ megtámadására (természetesen a Szovjetunióval egyetértésben). Olyan nagyarányú behívások vannak folyamatban, melyek példa nélküliek a második világháború befejezése óta. Az emberek politikai megfigyelése és elnyomása hétről-hétre fokozódik, és a hadsereg kész átvenni a hatalmat, ha a magyar munkásosztály nyugtalankodni kezd. Múlt ősszel a televíziótól és a rádiótól körülbelül háromezer ember vett részt katonai gyakorlaton, hogyan kell cselekedni egy katonai rezsim alatt (lásd Lengyelországot)..."

A rendszerváltást követően derült ki, hogy az értesülés valós volt.

"A Nyugatnak, főleg Amerikának, meg kell jegyezni egy dolgot: a kommunisták aláírták az összes dokumentumot (Helsinki, SALT stb.), de eszük ágában sem volt a szavukat megtartani. Rendben. Amerikának tárgyalni kell velük és aláírni minden dokumentumot, de - mindig legyen egy bunkósbot a keze ügyében!"...

A vádirat tartalmazza a Szabad Európa Rádiónak írt leveleim tartalmát is, igaz, csak kivonatosan. Ezekből idézek:

"Foglalkoznak a levelek a magyarországi áremelésekkel és közli a gyanúsított azt is, hogy az áremelésekről Magyarországon sokaknak keserű véleménye van. Olyanokat is tartalmaznak a levelek, hogy Nyugaton nagyon keveset tudnak a magyar helyzetről, egyik levelében közli a gyanúsított, miszerint 1972 körül Ausztriában egy vonat elleni terrortámadást magyar és csehszlovák titkosszolgálatosok hajtottak végre. Egy másik levelében azt írta a Szabad Európa Rádiónak, hogy a Szovjetunió háborúra készül, és nem várja meg, míg az erőegyensúly helyreáll. Írta azt is a levelekben, miszerint az itthoni primitív propaganda ellenére többen úgy látják itt Magyarországon, hogy Arafaték a terroristák és nem az izraeliek."

Vádirat ▼

Határozat nyomozás (és a letartóztatás) meghosszabbításáról ▼

Miként telt az élet a kihallgatásokon kívül, a börtöncellában?

Kezdem az elején. Az ébresztő hajnali 5 órakor volt, amikor azonnal fel kellett kelni. Mikor felöltöztünk, kiadtuk az éjjeli edényeket, ugyanis bent nem volt vécé. Nappal, ha dolgunkat akartuk végezni vagy vizet inni, akkor jelezni kellett egy gombbal, és kiengedték az embert. Reggelit 6 óra körül adtak be, ami az ebédhez és vacsorához hasonlóan igen bőséges és jóízű volt. Az időt olvasással töltöttem el, vagy beszélgettem zárkatársammal, ha volt ilyen. Könyveket az őröktől lehetett kérni, Lenin életének számtalan feldolgozása és a realista szovjet kisregények mellett azért valódi irodalmi értékek is fellelhetők voltak. Itt olvastam el például Thomas Mann Varázshegy című regényét, amely nagyon időszerű volt, ugyanis abban az elnyomó eszme (kommunizmus) képviselője (Naphta) és a demokratikus, polgári nézet képviselője (Settembrini) folytat érdekes vitákat egymással. Ha az idő gyorsabban is ment olvasással, a szemnek nem tett valami jót, mivel a mattüvegű ablak és a gyenge mennyezeti lámpa nem sok fényt adott. Mikor ezt egy alkalommal felpanaszoltam, két jobblelkű fiatal őr erősebb körtével cserélte ki a vérszegény világítást.

A zárkatársak. Összesen három emberrel találkoztam. Az első, akit már említettem, állítólag hamis útlevéllel akart Nyugatra szökni. Vele néhány napot töltöttem, majd egy hétig egyedül voltam. Egy másik cellában ismerkedtem meg egy 30 év körüli lengyel férfival, akiről csak annyit sikerült megtudnom - a nyelvi nehézségek miatt -, hogy a Szolidaritás Magyarországon bujkáló tagja, aki a Jaruzelski-féle puccs után menekült el hazájából, és most elfogták. Négy nap múlva elvitték, és új társam szintén egy lengyel lett, egy fiatal srác, aki Jugoszlávián keresztül akart Nyugatra jutni, de a magyar-jugoszláv határon a magyar határőrök utánalőttek, és mivel továbbmenni nem mert, megadta magát. Vele könnyebb volt a kommunikáció, mert beszélt kicsit angolul. Mindenféléről társalogtunk, emlékszem, néha annyira tűzbe jöttünk, hogy az őr bezörgetett, hogy legyünk csendesebbek. Főleg a kommunizmust szidtuk, de ő - lévén hívő katolikus - mindig hosszan beszélt a vallásról. Minden este imádkozott. Egyszer talált valahol egy mészdarabot, és felírta az ágy előtt álló bebetonozott vasasztal szélére: "In God We Trust", ami annyit jelent, hogy "Istenben bízunk". Mikor naponta egyszer kiengedtek bennünket sétálni, az őrök ellenőrzésre bejöttek a zárkába és letörölték a felírást. Lengyel barátom pedig újra és újra felírta. Hite erőt adott neki.

Az őrök általában szenvtelen, közönyös emberek voltak, egyszer egy nőt is láttam közöttük. Egy alkalomra nagyon jól emlékszem: sétára vezetett minket egy idősebb őr, elől ment, és mi ketten utána. Véletlenül megbotlottam a lépcsőn, mire vezetőnk falfehéren ordítani kezdett, hogy miért nem vigyázok jobban. Valószínűleg a hirtelen zajból azt hitte, hátulról támadás készül ellene. Ahol sétáltunk, egy kb. 10 x 6 méteres, magas fallal körbevett udvar volt, felette körben géppisztolyos őrök jöttek-mentek. Arra egyébként nagyon vigyáztak, hogy más rabokkal ne találkozzak; nem is láttam cellatársamon kívül másokat. Ha például kihallgatásra felvittek, a folyósokon piros lámpák gyulladtak ki, jelezve, hogy most foglyot visznek, a folyóson más rab nem tartózkodhat. De volt úgy is, hogy mi kaptunk jelzést. Ilyenkor kísérőm betuszkolt a legközelebbi helyiségbe arra az időre, míg a másik rabkíséret el nem vonult. A rabok összetételéről ennélfogva nem sokat tudok. Azonban ennek ellenére hallottam hangokat. Így egy angolul beszélő férfi lehetett valamelyik zárkában, egy másikban magyar női hang tulajdonosa várt sorsára.

Arra is nagyon vigyáztak, nehogy valamiképpen öngyilkosságot kíséreljünk meg. Például az evőeszközöket csak az étkezés idejére adták be, semmi nem volt fémből; poharak, evőeszközök, tányérok - mind műanyagból készültek. A szemüveget le kellett adni éjjelre, csak másnap reggel adták vissza. Cipőfűző, öv sem lehetett nálunk.

Mivel a látszatra nagyon adtak, hivatalból kirendelt ügyvédem is volt, igaz, egyszer találkoztam csak vele, akkor sem négyszemközt. Vele kapcsolatosan csak arra emlékszem, hogy elpanaszolta, milyen vastag dioptriás szemüveget kell viselnie, ellentétben velem ...

Majd eljött az a nap, mikor ügyemet lezárták és átadták az ügyészségnek, engem pedig átszállítottak a Markóba. Mielőtt azonban erre sor került volna, egy kis fülkébe bezárva kellett várakoznom. Ennek a falai újabb információt szolgáltattak arról, ki mindenki fordult meg annak idején a vizsgálati osztályon: a falak telis-tele voltak firkálva német feliratokkal, melyek a kommunizmust, mint olyat átkozták el. A legtöbb falfirkán "Scheißstaat DDR" volt olvasható, ami annyit tesz, hogy "Szar állam az NDK". Ezek a feliratok azt jelezték, hogy számos keletnémet határsértőt fogott el a pártállam határőrsége. Őket vissza is adták, sok fiatalt téve így ki a megtorlásnak és hosszú börtönbüntetésnek.